Előszó a Dologidő független szakmai kezdeményezés nyilvánosságra hozott vitaanyagához
Több mint egy éve zajlik az a jelentős, átfogó munka, amely a független előadóművészet
támogatásának és működtetésének kereteit gondolja szakszerűen újra, és tesz javaslatot a
2010 óta folyamatosan nehezített terepen alkotó művészek, társulatok, szervezetek, vagyis a
magyar előadóművészeti színtér függetlennek nevezett, a szakma egésze számára
létfontosságú szereppel bíró részének megszervezésére.
A munkát két olyan nagy tapasztalattal bíró menedzser-kurátor vezeti, akik az 1990-es évek
óta a terep ismerői, alakítói és azon kevesek közé tartoznak, akik a művészeti szempontok
mellett (köz)gazdasági összefüggésekben is gondolkodnak, valamint értik a kultúra mint soft
power jelentőségét. Szabó György, a Trafó alapítója és Imely Zoltán kulturális menedzser
felelős szakemberként és állampolgárként ismerték fel 2025-ben, hogy dologidő van:
javaslataikat épp abban a helyzetben kell megfogalmazniuk és rendszerezniük, amely a
legkilátástalanabbnak tűnik, abban a pillanatban, amelyben már nem pusztán fenyegető
jövőkép az általuk ismert és nagyra tartott szcéna megszűnése, hanem talán az utolsó
lehetőség a teljes leépülés megállítására. Ezt a felismerést szerencsés fordulatként követte a
2026-os áprilisi választások eredménye, amely világosan megmutatta, hogy sok más terület
mellett, a kultúrafinanszírozásban is egyértelmű igény van a változásra, az állampolgárok és
politikacsinálók párbeszédére és jobb gyakorlatok megvalósítására.
Az ezúton publikált vitaanyag létrejöttét széleskörű egyeztetés előzte meg a szakma
képviselőivel (beleértve a kortárs színházi, tánc- és cirkuszművészeti, színházi nevelési,
drámapedagógiai, valamint egyéb performatív/interdiszciplináris formákat). Tizenkéttagú
munkacsoport állt fel, amelynek a fentebb említetteken kívül dinamizáló szerepű tagjai
voltak a területen több évtizede dolgozó Hód Adrienn és Szabó Réka koreográfusok, színházi
alkotók, kiegészülve a szcénát menedzselő és szervező munkatársakkal (a Független Előadó-
művészeti Szövetség képviseletében Kopeczny Kata és Nagy Zoltán, továbbá Rozgonyi-
Kulcsár Viktória, Mayer Dániel, Talló Gergely), valamint a fiatalabb generációkhoz tartozó
színházcsinálókkal (Kelemen Kristóf, Szabó-Székely Ármin, Valcz Péter). Az ő gyakorlati
tapasztalataik és kérdéseik készítették elő azt a találkozó-sorozatot, amely keretében nyolc
nyílt szakmai fórum valósult meg, alkalmanként 40–70 fő részvételével. A találkozók tartalmi
összefoglalói több mint 600 főhöz jutottak el. A fórumok előtt, közben és után összegyűlt
hozzászólások, javaslatok és ellenvetések mérlegelésével, beépítésével és kontextusba
helyezésével jött létre a DOLOGIDŐ vitaanyag 1.0, amely – mint neve is mutatja – egy, a
fenntartóval és a szakmával folytatott előremutató, szakmailag átgondolt, az előzményeket
áttekintő és a jövőre javaslatokat tevő párbeszéd alapja kíván lenni.
Az anyag józan helyzetelemzéssel indít, vázolja, hogy milyen kihívásokkal küzd ez a szakmai
közösség, és hogy milyen fenntartói döntések következtében jutott ide. Ezekből világosan
látszik: a 2010 óta regnáló kormányok és kultúrpolitikusok, ahelyett, hogy munkájukat
végezve elősegítették volna a független előadóművészet megerősödését, hozzájárultak volna
hazai és nemzetközi térnyeréséhez és ösztönözték volna a szféra fejlődését, sorozatban
foganatosítottak olyan intézkedéseket, amelyek tizenhat év alatt a megszűnés szélére
sodorták a kortárs magyar kultúra egyik jelentős értékét. A független kifejezést félve és
félreértve politikailag motiváltnak sejtették, s mivel állandó fenntartóval nem rendelkező
szervezetekről, alkotói közösségekről volt szó, nem látták helyüket és szerepüket egy
centralizált, lojalitásalapú, egységes ideológiai tömbbe rendezhető kultúrafelfogásban.
A vitaanyagból az is kiderül, hogy a finanszírozási kategórián kívül mit jelent valójában a
független elnevezés szakmai szempontból, milyen működési és alkotási elveket, modelleket
és mintákat fed le ez a sokszor vitatott és 2026-ra kiüresített elnevezés. (A fórumok többször
kitértek a definíció kérdésére, a kialakuló új helyzetben izgalmas folyamat lehet a színtér
fogalmainak és önmeghatározásainak újraértelmezése.)
Inspiráló gondolat – és öndefiníció – a tágabb előadóművészeti szférán belül a függetlenekre
mint alapkutatásokat végző szakemberekre tekinteni. Az akadémiai diskurzusokból
kölcsönzött hasonlat szellemében 1 a vitaanyag is amellett érvel, hogy a nagyobb terület
innovatív, kísérletező, mozgékonyabb és jellemzően kisebb apparátust igénylő
szegmensének működését és eredményeinek hasznosítását annak tudatában kell átszervezni
és fenntartani, hogy a teljes kulturális szféra megújulásában és élő, fejlődő működésében
kulcsszerepe lehet.
Ehhez teremt keretet a vitaanyagban bemutatott finanszírozási modell, amelyben
szerepelnek ismerős tényezőkre vonatkozó javaslatok (ÁFA, KATA, TAO), de olyan alapelvek
is, amelyek a magyar kultúrafinanszírozásban új helyzetet alakítanának ki, sikeres
alkalmazásukra azonban számos nemzetközi példa van (ld. minimum bázisösszeg). A modell
kidolgozói hangsúlyozzák, hogy javaslataik egymással szisztematikusan összefüggnek, az
optimális működés megteremtéséhez egy új ökoszisztémára van szükség.
A másik alapvető kérdés a támogatási döntéshozatal struktúrájának milyensége. A vitaanyag
ezzel kapcsolatban különböző lehetőségeket vázol, kitérve a döntések átláthatóságának, a
kuratóriumok szakmai összetételének, a döntéshozói megbízatások jellegének és
időtartamának kérdéseire, egy szakmailag megalapozott, méltányos és kölcsönös bizalmon
alapuló támogatási rendszer létrejöttének érdekében.
A szakma egészét felölelni igyekvő gondolkodás jól látszik a vitaanyag azon részében, amely
a független előadóművészet hazai és nemzetközi mobilitásával foglalkozik, valamint a
terepen dolgozók életpályamodelljeivel kapcsolatban tesz javaslatokat. Az utóbbi években a
terület jelenléte szinte teljesen a fővárosra szűkült, ez sem a fenntartó, sem az alkotók, sem
közönségük számára nem elfogadható helyzet. A független előadóművészet a kortárs
magyar kultúra integráns részeként az egész országban jelen kell, hogy legyen, sőt gyors
reagálóképessége és változó formátumai miatt a kultúrához nem vagy nehezen hozzáférő
területeken közszolgáltatói feladatok betöltésére is alkalmas. Az életpályamodellek
áttekintik a szféra alkotóinak különböző igényeit és lehetőségeit, azokat a mintákat, amelyek
nem zárványként értik a független területen való működést, hanem a teljes kulturális
rendszer organikus, átjárható részeként, amelyre az egész előadóművészeti színtérnek
szüksége van.
A DOLOGIDŐ vitaanyag 1.0 összeállítói szerint a tervezés folyamatát az észszerűség, a
mértéktartás, a fenntarthatóság és a terület ökoszisztémaként való felfogása határozta meg.
Ezeket az elveket kívánjuk mindenkinek, aki részt vesz az újjáépítésben.
A vitaanyag itt olvasható.